Túrasí

szabadság feltételekkel

Ha megkérdeznénk pár túrasízőt, hogy mit is jelent számukra ez a sport, milyen kép, esemény, jelenet ugrik be róla, valószínűleg mindenki merőben más emléket idézne fel.

Lenne, aki könnyed lejtőt képzelne maga elé, amelyen felcsoszogva egy hóval elfedett menedékház kandallója előtt melegedve forralt bort szürcsölnek az emberek. Más viszont 45 fokos kuloárban, lécüket a hátizsákjukra erősítő, hágóvassal és túracsákánnyal utat törő freeride csapatot lát. A meredek kuloár tetejére érve a srácok a hágóvasat széles lécekre cserélik, a túrabakancsot keményre állítják, majd ugrálva kanyarognak le a méteres porhóban. A harmadik pedig 150 kilométeres átkelést lát maga előtt a Chamonixból Zermatt felé az Alpok számtalan gleccserén és hágóján keresztül; napfelkeltét, csípős hideget, hajnali forró kávészürcsölést 3000 méteren, egy cabane verandáján.

Ez a mentális diavetítés is tanúbizonysága a túrasí és síalpinizmus sokszínűségének. Nincs két ember, aki ugyanazt érti rajta, mégis a sport lényegi részének hasonlósága feloldja a fentebb vázolt, látszólagos ellentmondást.

A túrasí különböző válfajainak metszete egy rendkívül egyszerűen megfogható jelleg: a sípályáktól való elszakadás.

Ez nem a fűtött francialiftek, hütték falára szerelt hangszórókból terjedő, északi-tiroli akcentusra adaptált Beatles-slágerek, hóágyúzott és ratrakolt lejtők világa.

A túrasí esetében kiszemelt hegyeink megkérik meghódításuk árát: minden méterért verejtékkel törlesztjük adósságunk, izmaink fáradnak, légzésünk és szívverésünk felgyorsul. A megsíelni vágyott hegyoldalt nem megkapjuk, hanem megküzdünk érte, és nem csak a fizikai terheléssel, hanem a felszerelés sajátosságaival, a természet témasztotta veszélyekkel, az ezeknek megfelelő döntések meghozatalával és a lavináktól való jogos félelmeinkkel is.

Letudva a kötelező vámot azonban a sícentrumok világától merőben idegen ajándékot kapunk cserébe; a hegyek vad, sokszor félelmetes, a természet szabályai által uralt, mégis korlátlan szabadságát.